Rögtön látszott, hogy ennek nem lesz jó vége, mivel már az eleje sem volt jó.

Összefoglalva felmentünk a hegyre az elemekkel küzdeni egy hat fős csapattal, mely a következőkből állt: Kisdini, Kispucz, Modor, Egrilac, Stavinzon és Boribon. A nyár végi augusztusban nélkülöztünk 5 fokban, 120 km/h-s szélben, esőben, jégesőben – a nap csak ritkán mutatta meg magát, de abban a pár percben úgy égetett, hogy Dini a lábát fájlalta.

Eláztunk a felszínen és eláztunk a barlangban. Irene a kérdésünkre, hogy mikor lesz jó idő itt, azt mondta: “never”. Így hát mi felmentünk átázó esőkabátokkal, lyukas bakancsokkal és tesco-s sátrakkal – legalább nem kellett félni, hogy az olaszok kitúrnak bennünket, mert azoknak volt annyi eszük, hogy oda se tolták az orrukat a hegyre. Mindent megtettünk, hogy az idő jobb legyen, elsősorban azt, hogy legalább 3 forrásból kaptunk a végére időjárás előrejelzést. Ám a jobb időt jósló SMS-ek minden reményünk ellenére hiú ábrándnak bizonyultak.

Egy éjjel letépte a szél a sátrat Kispuczról. Mikor kimentünk, csak hűlt helyét találtuk neki és a cuccainak. Lámpákkal és ordibálva kerestük, majd abban reménykedve, hogy biztos felment a menedékházba, elaludtunk.

Másnap reggel derült ki, hogy befeküdt egy repedésbe tőlünk pár méterre, és 2 fokban, óriási szélben az ordibálás és fények ellenére édesen aludt nyári hálózsákjában. Reggel azonban korán felébredt, mert addigra az eső csuromvizesre áztatta. Ez után a nap után 1 teljes napot és egy éjszakát töltöttünk a Prokopju menedékházban.

Itt elsősorban főztünk, ettünk és pihentünk a fülledt bűzben. Aztán volt felszínezés: Stavi kivételével semmit nem találtunk, de megállapodtunk, hogy alaposabb átnézés szükséges.