In Memoriam túratársaink
Erdei Anna (Erdő) és Szabó Attila (Bubba)
Egy túlélő beszámolója
Kriston Szilárd vagyok, a Gortani lavina túlélője. Eddigi hallgatásom oka, hogy nincs internetem. Barátoktól tudom,hogy sokan szeretnétek tudni, mi történt.
Eredetileg vasárnap akartunk elindulni a barlangból. Nagy hóra értünk az Enyém terembe, Bubbával felmentünk megnézni a felszínre, milyenek az időjárási viszonyok. Esett a hó és köd volt. Úgy döntöttünk, hogy még egy éjszakát a barlangban töltünk. Bubba felhívta BP-t is értesítette a változásról. Majd a feleségemet hívtam. Másnap (hétfőn) reggel 8 óra körül indultunk el. A hó nagy volt, ezért a zsákokat hátrahagyva, ösvényt taposva tudtunk csak haladni. Az első lavina 200-300 méterrel a nyári tábor előtt sodort el minket, de ebből szerencsésen és könnyen kikerültünk. Ekkor döntöttük el, hogy helikopteres mentést kérünk.
Innen mindenképpen el kellett mennünk, hiszen ez egy lavinaveszélyes hely volt, azonkívül helikokopter leszállásra alkalmas helyet kellett találnunk. Tovább indultunk a nyári tábor széléig. Ez a hely ideálisnak tűnt minden szempontból. Leraktuk a zsákokat, Bubba felhívta Nagy Mohát, és kérte a segítségét. Azt mondta, hogy intézkedik.
Bubba hóbivakot kezdett ásni, Anna és én kitapostuk a havat a leszállópályáig. Közben Ádám Zsolti értesítette Bubbát, hogy riasztotta a hegyimentűket és hogy jelöljük ki jól látható, élénk színekkel, hol vagyunk. Mielőtt ezt megtehettük volna, észrevettük, hogy tőlünk 300 méterre, a Billa Pec oldaláról egy nagy hófal leszakadt. A távolság miatt arra is volt időnk, hogy megnézzük, merre megy. Bubba kiáltott, hogy el fog minket kapni. Ő, és Anna egy fa mögé ugrottak, én, mivel a kitaposott úton álltam, azon kezdtem el rohanni. Futás közben sodort el a lavina és kb. 10 métert sodort magával. Ahogy megállt velem, a bal kezemmel légkamrát csináltam az arcom elűtt. Amennyire lehetett, felnyúltam és próbáltam elsöprörni a havat. Halvány fényt láttam átszűrűdni, ez megnyugtatott, mert kb. 40 cm havat sejtettem csak a fejem felett. Megpróbáltam megmozgatni a lábam, felsőtestem, de olyan volt, mintha gipszben lettem volna. Úgy döntöttem, hogy egy ideig nyugton maradok. Ez nem esett nehezemre, mert segítségre számítottam a hegyi mentőktől és Bubbáéktól, akik reményeim szerint jobb helyzetben voltak, mint én.
Kb. egy órát tölthettem mozdulatlanul, csukott szemmel, amikor észrevettem, hogy arcom előtt elolvadt a hó és fönt egy kis lyukon át látom az eget. Amennyire tudtam felnyúltam bal kezemmel, kitágítottam a lyukat és megláttam egy fát. Ezután elkezdtem a havat kifelé termelni a mellkasom elöl és a jobb kezem felöl. Kiszabadítottam a jobb kezemet, azzal a jobb lábamat majd a lábamat magam alá húzva a könyökömet kitámasztva erőből kinyomtam magam, ehhez kb. 3- 3,5 órai küzdelem kellett. Egyből elkezdtem a Bubbáékat keresni, letörtem egy fa ágát és ahol álltak elkezdtem a havat szurkálni. Nagyon hamar sötétedett ezért döntenem kellett, hogy mitévő legyek. Vissza akartam menni a barlanghoz, de eltévedtem. Megpróbáltam direktbe lemenni Sella Nevea-ba, de lefelé menet rájöttem, hogy reménytelen, megpróbáltam SOS- t pijjogni, hátha valaki felfigyel erre. Visszafordultam, megláttam egy nagy fenyőfát, amelynek földig érő ágai közé befúrtam magam és ott állva töltöttem az éjszakát.
Másnap reggel 6 óra körül visszamentem a történtek színhelyére és tovább kerestem a társaimat. A helikopter érkezéséig minden keresési és segélykérési kísérletem kudarcba fulladt. A segítség 8,30-kor érkezett meg. Miután leszálltak az egyik hegyimentő kérdezte, hogy, merre vannak a társaim. Mondtam, hogy a hó alatt. Rövid keresés után az általam meghatározott helyen először megtaláltuk Bubbát és utána Annát (kb. 2 méter hó fedte őket). Próbáltuk őket újraéleszteni, de sajnos sikertelenül. Ezután levittek Sella Nevea-i rendőrségre, ahol felvették a jegyzűkönyvet.
…
Mind a mai napig erősebb bennem a barátaim elvesztése okozta fájdalom,
mint a saját megmenekülésem fölött érzett öröm.
Kriston Szilárd
Emlékül
Ma életem két legmeghatározóbb élménye történt velem. Az egyik egy fantasztikus kaland, a másik egy tragikus történet.
Egy több napos dzsungeltúráról vagyok hazatérőben Thaiföld egyik lakatlan vidékéről, miközben értesültem egyik legjobb barátom és kedvesének halálhíréről.
Olaszország egyik magyarok által kutatott barlangjából, a Col Del Erbe rendszer Abisso Gortani-barlangból kiérkezve lavina áldozata lett Szabó Attila (Bubba)(33) és Erdei Anna (Erdő)(31).
Bubba barlangász pályafutását nálunk kezdte 1994-ben. Igazi lelkes társ volt, melynek köszönhetően megalapítottuk a GUanó BArlangjáró CSoportot 1996-ban. Alelnökként, majd raktárosként lelkiismeretesen végezte kimagasló munkáját. Szabadidejét a barlangászat, a magashegyi túra és a sziklamászás kötötte le. Barlangi túravezetőként 1997-ben végzett. Végigjárta a hegymászótanfolyamokat is. Ebben a sportban is sikeres volt, melynek eredményeként a magyarok közül elsőként meghodította tarsaival az Illimani közel 7000m magas csúcsát.
Szíve mégis a barlangászat felé húzta jobban. Aktívan részt vett a tanfolyami oktatásokban, lelkes, de szigorú tanár volt. Nagy elvárásai voltak magával, és társaival szemben is. Felsorolhatatlan mennyiségű hazai- és külföldi barlangtúrán, expedíción vett részt. Csoportunk húzóembereként és túravezetőjeként több ilyen túrát szervezett maga is, alapos precizitással, mindenre kiterjedő figyelemmel. Magabiztos, határozott egyénisége kimagasló felkészültsége révén került a Magyar Barlangi Mentőszolgálat (BMSZ) tagjainak sorába.
Munkahelyén agrármérnökként szintén remekül megállta a helyét.
Eredményességét és azt a sok energiát, amit ebbe a sportba fektetett jelezte, hogy számos barlangászverseny győzteseként állhatott éremmel a nyakában (Lakatos-kupa, Hágo-kupa).
Fájó szívvel búcsúzunk Tőle és kedvesétől, pótolhatatlan veszteséget jelentve szüleinek, hozzátartozóinak, barátainak, egyesületének, társadalmunknak, és mindenkinek, aki ismerte őket és szerette!
Igazi barátom volt, tudtam bármikor számíthatok a segítségére, sajnos mikor ő szorult segítségre, az már későn érkezett.
Mindnyájan tudjuk, akik az extrém sportoknak szenteljük az életünket, hogy folyamatosan képezni kell magunkat, megismerni minél jobban a természet, a technika és társaink erőforrásait. Azonban bármennyire is vigyázunk, tudjuk, hogy a természet erői legyőzhetetlenek.
Képességeink határán mozgunk, és vissza-vissza táncolunk, ha az életünkről, társaink életéről van szó. A kalandvágy, az izgalom, a felfedezés élménye minden egyes túrán visszatér, és új küzdésre, a nehézségek leküzdésére sarkallnak, azonban számos veszély leselkedik Ránk, mikor csak a szerencsében bízhatunk.
E kis rövid verssel búcsúzunk Bubbától és Annától:
Emlékül
A világ távoli szegletében,
A pálmákat nézem a naplementében,
És tudom, barátaim fent nyugszanak az égben!
Testük és a lelkük találkozik együtt,
Szívünkben őrizzük emlékük és tettük.
Jóban és rosszban, sírtunk és nevettünk,
Mi voltunk értetek, és Ti mi értünk!
Barátságunk örökkön megmarad,
Gondolatok kellenek ide, nem szavak!
Túráinkon vigyázunk egymásra, mint Ti tettetek Velünk,
Közösen örültünk, ha valamit elértünk.
Visszük tovább a fényt, és a lángot,
Barátaitok és a GUBACS mindig gondol Rátok!
Szabó Dénes
2006. február 22.
Egy csapattárs búcsúja
Lassan hat éve, hogy a GUBACShoz kerültem, Bubbát először mint szigorú oktatómat ismertem meg, akinek komoly elvárási voltak felénk, leendő lelkes barlangászok elé, bevallom szigorúsága miatt akkor tartottam is tőle. Céljának érezte hogy minél jobb, képzettebb fiatalok kerüljenek ki az ő keze alól is. Később kiváló sporttársat ismertem meg a személyében, akire mindig lehetett számítani és rendkívül módon figyelt a társira, törekedett a legnagyobb biztonságra. Igazán közel az elmúlt 2-3 évben kerültünk egymáshoz már nem csak mint haverok, azt hiszem mindketten éreztünk hogy már nem csak egyszerű és felületes a viszonyunk amit csak a közös sport köt össze. Szerettük, kerestük egymás társaságát. Gyakran szerveztük úgy a dolgokat mostanában, hogy ha lehet egy autóba, egy csapatba kerüljünk. De igazán soha nem mondtuk ki hogy már egymásnak Barátaivá váltunk. Életem első versenyen elért helyezését (Lakatos Kupa) vele és a Szilárddal értem el, ekkor döntöttük el hogy a rákövetkező évben is együtt indulunk és igyekszünk majd még jobb helyezést elérni. De ezt a törekvésünket így Együtt már sajnos nem tudjuk elérni. És hogy az élet néha milyen megdöbbentő tud lenni: másfél héttel az indulásuk előtt éppen az Attila tiltotta meg, hogy velük menjek akkor, avval az indokkal, hogy nincs biztosításom. Én is ott lettem volna.
Erdőt először egy trieszti “barlangos kiránduláson” ismertem meg, bár előtte a Bubba már mesélt róla és látásból is ismertem. Az a közös kirándulásunk olyan jól sikerült, hogy a viszonyunkat végérvényesen megpecsételte. Ez az utunk annyira megmaradt bennünk, hogy az idén tavaszra tervezett trieszti túrára Anna már jó előre mondta nekem: “Hú Zé ugye együtt megyünk Triesztbe, na ugye együtt megyünk Triesztbe?”.
Azt hiszem Mindketten már nagyon vártuk, várjuk azt az áprilist. Egyszer mikor először átmentem hozzájuk Újpestre éppen felújítást végeztek és az Attila megkért, hogy segítsek nekik. Tulajdonképpen késő estig építettünk és nem sok időnk volt egymással foglalkozni, ez az Annának annyira rosszul esett, hogy emiatt egy-két nappal később megkeresett és azt mondta nekem, hogy szörnyen kínosan érzi magát hogy dolgoztattak. Pedig én szívesen segítettem és egyáltalán nem vártam el tőle olyanokat, amiket ő a minimumnak gondolt.
Zenetanárként számos hangszer volt náluk, mindig a gitárhoz nyúltam, hála neki már tudok két akkordban gitározni is, és sokat énekeltünk együtt hárman. Úgy gondolom, mindenféleképpen meghatározó egyéniségek voltak az életemben, de sajnos csak rövid ideig élvezhettük kibontakozó barátságunkat.
Emléküket sohasem fogom elfelejteni!
Lőrincz Géza (Gubacs)
Budapest, 2006. február 24.
Vigyázzatok Magatokra!
Annát 1999 őszén ismertük meg, amikor alapfokú tanfolyamunkra jelentkezett. Kezdeti páratlan lelkesedése az évek múltával sem csökkent. A tanfolyam után részt vett a Szamentu-barlang embert próbáló körülmények közötti térképezésében. Azóta sok szép napot és hetet töltöttünk együtt vele, felszínen és barlangban egyaránt. A sziklák, a hegyek, a barlangok élete elválaszthatatlan részét képezték, mint sokunknak. Közös túráinkon mindig csodálattal figyeltük a természet iránti rajongását, ahogy örülni tudott a legapróbb dolgoknak is.
Bubbát alig másfél éve ismerte meg, de március óta talán mindennél fontosabb volt neki, boldogan mesélte, hogy végre ismét szerelmes. Azóta ideje nagy részét vele töltötte, s mi csak ritkábban láttuk, de ez a dolgok rendje. Annától származik a Gubacs és Pizolit nevek összevonásával képzett “Guzolit” szó, tavaly több barlangász rendezvényen, versenyen ezen a néven szerepeltek.
Utolsó balszerencsés útjukra is együtt indultak, s tudomásul kell vennünk, hogy többé nem térnek vissza. Ezekben a szomorú napokban bizonyára sokan elgondolkodunk.
A természet erőivel dacolva próbáljuk kielégíteni kíváncsiságunkat, kalandvágyunkat, vagy ilyen örülmények között dolgozunk tudományos eredményekért. Feltárjuk és térképre rajzoljuk a Föld mélyének oly távoli szegleteit, melyeknek megpillantása csak keveseknek adatik meg.
Azt gondoljuk, hogy a vállalt kockázat észszerű arányban van a várható eredményekkel és azokkal a valóban kivételes élményekkel, amelyekkel eközben gazdagodunk, gazdagítjuk egymást. Ez az, amit kívülálló, soha meg nem érthet.
Hisszük, hogy nem csak bátrak, de erősek, kellően megfontoltak és felkészültek vagyunk, s erről győzködjük szeretteinket is. Tudnunk kell azonban, hogy ez néha nem elég.
Egészséges, és nélkülözhetetlen önbizalmunk bátorságot ad, de ha önmagunkat nem is, legalább szüleinket, gyermekeinket (és barátainkat) féltsük! Óvjuk őket attól a mérhetetlen fájdalomtól, amit az utóbbi napokban sokunk átélt!
Anna, Bubba, szeretettel őrizzük emléketeket.
a magam és egyesületünk nevében is
Szabó Bors
Pizolit Barlangkutató Sportegyesület
